5.rész

Döbbentem álltam Louissal szemben. Honnan veszi a sok hülyeséget.

-     Ha már így egymásra találtunk akkor megmutathatnád a kivezető utat.

-     Akkor nem jó fele indultál. – nyitotta ki az ajtót. – De ha gondolod erre is mehetünk.

-     Nekem mindegy csak vezess ki innen.

Szótlanul követtem az idegenvezetőmet. A kastély sötétebbnél sötétebb folyosóin vezetett végig. Végig rángatott egy pókhálótól gazdagon és egy eléggé háború vert részen amikor egy képcsarnokban kötöttük ki. Elállt a lélegzetem a gyönyörű sok kép láttán. Érdeklődve nézegettem az öregebbnél öregebb képeket, amikor egy nagyon poros képhez értem. Előkaptam a ruhám ujjából egy fehér zsebkendőt és letöröltem róla a port, hogy jobban látható legyen. A képen egy fiatal pár volt. A nő barna haja kontyba volt feltűzve és egy gyönyörű ruhát viselt. A férfi vörös kabátja és váll lapjai előkelőségre utaltak valószínűleg király vagy gróf lehetett. Ahogy a képet tanulmányoztam a gyomrom görcsbe rándult a fejem viszont lüktetni kezdett. Leültem a kép elé, hisz az állás megerőltetőnek ígérkezett. Éreztem, ahogy Louis letérdel elém és rázogat, de nem volt erőm, elhalványult előttem minden.

*másnap reggel*

A fejem még mindig hasogatott. A végtagjaim elernyedtek, nem volt erőm mozgantni. Nyöszörögni próbáltam, hátha egy egyén meghallja. Nem sokra rá egy kéz szorította meg az enyémet

-     Nem lesz semmi baj. – mondta egy rekedes hang.

-     Szólok az orvosnak. – jelentette ki egy másik, élesebb hang.

-     Csak siess. – sóhajtotta a mellettem ülő férfi.

Az ajtócsapódás után éreztem, hogy valaki megemel és feljebb ültet az ágyon. Két smaragdzöld tekintettel találtam magam szemben amitől azonnal összerándult a gyomrom és olyan érzések fogtak el, mint még soha. Éreztem valami különlegeset, olyan volt mintha pillangók repkednének a gyomromban. De hisz nem lehetek szerelmes és nem pont egy ilyen tuskóba. De nem értem magam sem őt, talán ő is csak egyfajta álcát mutat mindenki előtt, hiszen mikor az édesanyja bejött olyan kedves és segítőkész volt.

-     H-Harry! – dadogtam. – M- Mi történt?

-     Louissal sétáltatok át a képcsarnokon amikor egy képnél rosszul lettél és elájultál.

-     Meghoztam! – tört be az ajtón Louis.

-     Nos nézzük csak. – lépett közelebb az orvos.

A csuklómat kezdte el szorongatni közben minden szorításnál hümmentett egyet. Láttam, ahogy Harry nyakán az idegességtől megdagadtak az erek. Louis viszont már a körmét rágta az idegességtől. Az orvos jól szemügyre vett és minden lehetséges betegségre megvizsgált, de semmi.

-     Úgy látom, hogy a hölgynek semmi baja. – állt fel mellőlem.

-     És akkor mitől ájulhatott el? – ugrott oda hozzám Harry.

-     Fogalmam sincs uram.

-     Mégis mi folyik itt?! – jött be a király az ajtón.

-     Apám! – nézett döbbenten a herceg.

-     Uram. – lépett hátrébb két lépést Louis.

-     Eredjetek. – biccentett az ajtó felé.

Mindenki elhagyta a szobát, mint a villám. Egy levegőt sem tudtam venni olyan gyorsan történt. A király az ágy elejébe sétált utána farkasszemet nézett velem. Összerezzentem annyira félelmetes volt, ahogyan ott állt és engem nézett. Most jobban örültem volna, ha Harry áll mondjuk ott, mert őt talán gyorsabban le tudtam volna szerelni.

-     Tudod, Robin nem tudom, miért akarod a múltat felhánytorgatni, de jobban tennéd ha elmennél és csendben leélnéd még a hátra levő szánalmas életed foszlányait.

-     Ez meg hogyan érti? – ültem fel az ágyon.

-     Úgy értem, hogy nem kellene itt lábatlankodnod. Menj vissza a parasztok közé menj hozzá egy férfihoz éljetek boldogan, fizessétek be a rátok szabott adókat, dolgozatok és mindannyian elfogunk férni egymástól.

-     Nem értem uram. Hallottam valami féle háborúról amiben nekem is közöm van igaz ez?

-     Nem nincs itt semmi féle háború és nem is lesz a nép lázongásait viszont kényelmesen visszaverjük.

A gonosz tekintete ismerős volt. Ahogy engem nézett mély zöld szemeivel a szőr is felállt a hátamon.

-     Ismerem magát és maga is ismer engem. Igaz?