4.rész

-     Mire fel mondanám el neked a nevem?
-     Már ahogy lent is említettem megmentettem az életedet már kétszer!
-     Ja persze és az első találkozásnál le akartál csukatni.
-     Most nem volna egyszerűbb, ha elárulnád a neved? – állt fel az ágyról
-     Robin, most jobb?
-     Robin? Robin! Robin. Tetszik a neved.
Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy a nevemmel szórakozik. Komolyan most mi a francért, nem tudott volna elengedni. Amíg én ezen agyaltam valaki kopogott.
-     Gyere be! – kiáltott ki közben rólam nem vette le a tekintetét.
-     Édesem apáddal arról beszéltünk, hogy… - szakította meg a mondandóját egy alacsony barna hajú hölgy, amikor engem észrevett.
-     Robin ő itt az édesanyám. Anya ő itt Robin.
-     Örvendek. – keltem fel az ágyról.
-     Sajnálom a nagy rumlit, de a fiam nem igazán a tettek embere.
-     Szerintem egyáltalán nincs rumli. – mosolyogtam kedvesen.
-     Én szeretem a rendet. – védekezett Harry.
-     Persze fiam, de apád beszélni szeretett volna veled.
-     De anya én most nem tudok menni. – bökött felém.
-     Ó miattam ne fájjon a fejed éppen menni készültem. – álldogáltam Harry mellett.
-     Remélem, még benézel hozzánk. – mosolygott kedvesen Harry anyukája.
-     Természetesen. – bólogattam, de tudtam, hogy most találkoztunk először és valószínűleg utoljára.
Elindultam kifelé, de Harry elkapta a kezemet. Kirántottam, majd Harry arcára terelődött a figyelmem.
-     Köszönöm Harry herceg, de innentől magam is boldogulni fogok. – indultam ki a szobájából.
A sötét folyosón gyorsan kapkodtam az aprócska lábaimat. Én hülye, nemhogy megkértem volna, hogy kísérjen ki, nem majd én mindent megoldok. A sötét folyosón ballagtam végig, amikor a hátam mögül mély és hörgős beszélgetés hallatszódott. Ide-oda kapkodtam a fejem és megpillantottam a baloldalon egy ajtót. Óvatosan nyitottam be és amikor megbizonyosodtam róla, hogy nincs bent senki beléptem. Az ajtónak támasztottam a fülem és hallgatózni kezdtem.
-     Egyszerűen hallatlan! Azt hittem nem vagy ilyen felelőtlen. Hogy tudott egy lány ennyire elvakítani. Idehozod a kastélyba, mintha nem is az én fiam volnál.
-     Apa komolyan azt sem tudod ki ez a lány!- ismeretem fel Harry rekedtes hangját.
-     Jobban ismerem, mint te!
-     Honnan ismerne engem. – mondtam ki amire gondoltam.
-     Mi volt ez?
-     Te biztos jobban ismered a kastélyt mint én!
Ezen a kijelentésen kuncogni kezdtem, de pillanat perc alatt valaki a számra tette a kezét. Próbáltam védekezni ellene, de túl erős volt a szorítása. Harry és az apja hangja egyre távolodott. A titokzatos valaki pedig maga felé fordított és elengedett.
-     Mit gondolsz ki vagy te? – vágtam arcon
-     Először is Aúúú! – dörzsölte az ütésem helyét. – Másodszor is Áúúúúúúúúú. Harmadszor Louis William Tomlinson.
-     Ó bocsánat felséged, de én önt nem ismerem. – forgattam a szemeimet.
-     Nem vagyok herceg, csak a legjobb barátja.
Nem reagáltam rá semmit, komolyan mára elegem van, csak ma 3 pasival sikerült összefutnom vagy más igazából azt sem tudom mennyi az idő. A vaskos, zömök falak, teljesen elzárták a fényt a kastélyba. Az folyosókat apró fáklyák világították be.
-     Te vagy Harry új kedvese?
-     Hogy mije? – kerekedett nagyra a szemem.